A XX. század közepén az addig jellemző építkezésmód, házberendezés megváltozott.
Nem volt szükség rokkára, mángorlóra, kemencére, dikóra.
Ezeket kidobták, elégették.Egy-egy darab még azért maradt a padlásokon.
Az 1970-es évek végén egy fiatal tanítónő elhatározta, hogy diákjaival összegyűjti a szülőfalujában még fellelhető XIX. századvég tárgyait. 10 éves gyűjtőmunka eredményeként a nyolcvanas években berendeztek egy 1856-ban épült házat.
A Tájház egy földműves család házának berendezését, életmódját mutatja be.
Az építés évéről a mestergerendába vésett évszám tanúskodik.
A ház fala vályogból készült, teteje náddal fedett. Három helyisége van.
Az utcára néz a lakószoba. Itt étkeztek a középen lévő asztalnál.
Esténként beszélgettek a lócán, székeken, sámlin, kemencepadkán ülve.
Alvásra szolgált két tornyos ágy és egy dikó. A kényelmes alvást szolgálta az ágyakba tömött szalma, melyet szalmaruhával fedtek be.
A szobát kemence fűtötte.
A „kemence szája” a konyhából nyílik.
Innen fűtötték fel kukoricacsutkával, szőlővenyigével, kukoricaszárral.
A kemencében sütötték a kenyeret.
A kemence és a fal közötti kellemes, meleg hely a sut, ahol gyakran játszottak vagy aludtak a gyerekek. A középső helyiség a konyha. A beépített tűzhelyen főzött a háziasszony. Mellette beépített füstölő van.
Minden évben hízót vágott a család.
Ennek húsát, szalonnáját itt füstölték meg, majd felvitték a padlásra.
A konyhából nyílt a kamra.
Ide az összegyűjtött használati eszközök, szerszámok, cserépedények, textileket vannak elhelyezve bemutatás céljából.
Közepén áll egy szövőszék, ami működőképes, a látogatók kipróbálhatják a szövést.
Az udvaron szabadtéri kemence és színpad szolgálja az idelátogató érdeklődők szórakozását rendezvények alkalmával.
