Kitelepítettek emlékműve

A második világháború sok áldozata és világszerte nagy rombolása, pusztítása után, a magyarországi németeket még a nagyhatalmak igazságtalan, embertelen döntése is mélyen sújtotta.
Magyarországnak, mint a vesztes Németország csatlósának,- kiket az akkori ország vezetés kapzsi, háborúpárti vezetői a németek oldalára hajtottak -, bűnhődnie kellett! A büntetés egy tetemes része a magyarországi németek,- svábok-, kitelepítése, elűzetése volt. Zsámbék sem kerülhette el ezt a büntetését és a Mária Terézia által az 1700-s években betelepített németajkú lakosságnak az ország elhagyását, az óhazába való kitelepítését rendelték el. Ez az időszak 1946. április 5. - és 13-a között zajlott le, történt meg, amikor Zsámbék összlakosságának a 91 % - át bűntudat nélkül, hideg és rideg intézkedéssel elszállítottak a Herceghalmi vasútállomásra. Ott a rémült, megfélemlített embereket bevagonírozták és elindították őket ismeretlen, leendő Németországi lakhelyük felé. Ezek az emberek éppolyan megbecsült polgárai voltak községünknek, mint a másik ember, többségük még katona sem volt. A katonák is csak a parancsot teljesítették, akik egyszerű paraszti, vagy iparos munkát végző emberek voltak a háború előtt. Tetőzte a fájdalmat, szomorú kilátástalanságot, hogy mindössze egy kis 30 kg-os batyuval indulhattak az ismeretlen útra, többi ingó és ingatlan vagyonukat, állatokat itt kellett hagyniuk. Fájdalmasan búcsúztak el itt maradt rokonaiktól, ismerőseiktől, barátaiktól, jó szomszédjaiktól. Hosszú ideig az itteniek semmit sem tudtak felőlük, néha egy kósza hír, vagy levél volt az összes információ sorsuk akkori állásáról. Sokan nem is élték meg a kivezető, hosszú utazás végét, még útközben elhunytak a marhaszállításra szolgáló hideg, sötét vagonok belsejében a többnapos, minden alapvető emberi szükségletet nélkülöző úton. Akik itt maradtak, azok reménykedtek, hogy ez csak egy rossz álom, átmeneti időszak, ősszel vagy egy pár év múlva visszajöhetnek, akiket kiűztek. Vissza is jöttek, de sok-sok év múltán, már házzal, munkahellyel, egzisztenciával rendelkezve, de bármelyikük elcserélte volna az ottani házat, az itt hagyott házra, hazára.Szívük mélyén mindig is Zsámbékinak, magyarnak vallották magukat a még élő, idős emberek.
Sebeik lassan begyógyultak, elfogadták a sorsukat, mert fegyelmezett, vallásos, tisztességes emberek voltak, de ha leszálltak itt a buszról, amikor már hazalátogathattak, mindegyik könnyezve nézett körül
és egy pár percig megszólalni sem tudtak. Ugyanez történt visszautazáskor, a búcsúzásnál is. Nekik a haza Magyarország, azon belül Zsámbék volt és maradt mindörökre. A megemlékezés erről a mi számunkra hála Istennek ismeretlen és elképzelhetetlen eseményről szól, leróva tiszteletünket az ősöknek, a kiűzötteknek. Tesszük ezt azon a helyen, ahol magyar állampolgárként lábukkal utoljára érintették meg a zsámbéki szülőföldet.